A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. 
Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. Amester
mûhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a
foltmanók kicsiny falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy
volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások
pedig alacsonyak. 
Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek.
Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó
készítette õket és ugyanabban a faluban laktak.A foltmanók egész életükben minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany  csillag matricákkal és egy másik doboza tele
szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták és mást sem csináltak,
mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra.
A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre 
festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából 
készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony
csakszürke pontra számíthattak.A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott
magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy
gyönyörû dalokat énekeltek. Õket mindenki elárasztotta csillaggal.
Némely foltmanónak egész testét csillagok borították! Persze mindig
nagyon jól érezték magukat, mikor csillagot kaptak. Így aztán újabb
és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.
Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak 
szürke pont jutott.Pancsinelló is ilyen foltmanó volt. Próbált magasra
ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köréje gyûltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor 
megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el. 
Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet,biztos valamit 
bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot
ragasztottak rá.Egy idõ után olyan sok szürke pont lett rajta,hogy
már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamitmegint
elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy
tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sõt, néha már minden ok
nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztánazért,
mert látták, már úgyis olyan sok van rajta."Sok szürke pontot érdemel - mondogattákegymásnak.- Õ aztán tényleg nem jó foltmanó!" Egy idõ után magaPancsinelló is elhitte ezt. "Nem vagyok jó foltmanó" - gondolta.
Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt.
Köztükjobban érezte magát. Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki
egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag sem pont.
Egyszerûen foltmanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem
ragasztottak volna rá matricákat - csak azok egyszerûen nem maradtak
meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá, és ragasztott rá egy
csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy
csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett! 

"Én is ilyen akarok lenni!- gondolta Pancsinelló.
-Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!"
Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges, hogy neki
nincs egyetlen matricája sem."Ó, nem nagy ügy! - válaszolta Lúcia. -
Egyszerûen csak minden nap meglátogatom Élit.""Élit?"
"Igen, Élit a fafaragót. Jót ücsörgök a mûhelyében.""De miért?"
"Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!"Ezzel a matrica nélküli 
manó megfordult és elment."Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?" -
kiáltott utána Pancsinelló. De Lúcia ezt már nem hallotta meg. 
Ígyaztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé és nézte, hogyan
rohangálnak ide-oda a manók csillagokat és szürke pontokat osztogatva
egymásnak. "Ez így nincs rendjén" - suttogta, és elhatározta, hogy
elmegy Élihez. Felkapaszkodott a hegytetõre vezetõ keskeny ösvényen, és 
belépett a nagy mûhelybe. Szeme-szája elállt acsodálkozástól az 
óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért.Lábujjhegyre kellett 
állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele
olyan hosszú volt, mint az õ karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és
elindult kifelé. Ekkor meghallotta a nevét. "Pancsinelló!" - hallatszott egy mély, erõs hang.Pancsinelló megállt. "Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyereközelebb,hadd nézlek meg!"Pancsinelló megfordult és ránézett a nagydarabszakállas mesterre. "Te tudod a nevemet?" - kérdezte a kis manó. "Persze, hogy tudom! Én alkottalak!" Éli lehajolt,felemelte és maga 
mellé ültette a padra. "Hm" - szólalt meg a mester elgondolkozva,
miközben a szürke pontokat nézte. " Úgy látom gyûjtöttél néhány
rosszpontot!""Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó
lenni!""Gyermekem, elõttem nem kell védekezned, én nem
foglalkozom azzal, mit gondolnak rólad a foltmanók."
"Tényleg?""Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik õk, hogy
jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Õk is ugyanolyan foltmanók,
mint te. Amit õk gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló.
Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó
vagy!"Pancsinelló felnevetett. "Én értékes?! Ugyan mitõl?Nem 
tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik 
rajtam. Mit számítok én neked?"Éli Pancsinellóra nézett, rátette a kezét a kis
favállakra, majd nagyon lassan így szólt: "Az enyém vagy! Ezért
vagy értékes nekem." Pancsinellóra még soha senki nem nézett így -
különösen nem az, aki alkotta õt. Nem is tudta, mit mondjon.
"Minden nap vártam, hogy eljössz!" - folytatta Éli."Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel,akin nem voltak matricák"- mondta Pancsinelló "Tudom. Mesélt rólad.""Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?"
A fafaragó nagyon kedvesen beszélt:"Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod.""Micsoda?""A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevésbé aggódsz a matricák miatt. Érted?""Hát, még nem nagyon..."
Éli elmosolyodott. "Idõvel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelõre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem."Éli letette Pancsinellót a földre."Ne felejtsd el - mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé -,
hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem 
hibázom!"Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta:
"Azt hiszem, komolyan mondja!"És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.

(Max Lucado: Értékes vagy)